Apa

Még azt hiszem, nem fogtam fel, hogy nincs többé. A kertünkben álló autójáról most nap mint nap ráébredek. Illetve értetlenül nézem a kocsit, ahogy viszem ki a szemetet, hogy mit keres itt. Aztán újra és újra azon kapom magam, ahogy ma is, hogy arra gondolok, hogy elmondok neki valamit, vagy megkérdezem a véleményét, amitől egy pillanatra olyan egyszerűnek tűnik az egész, csak sajnos utána rájövök, hogy már nem tudom megkérdezni. És próbálok a szép dolgokra gondolni, az utolsó orchideacsokorra, arra, ahogy Leventét várta, vagy a tavalyi szülinapjára. Lassan el kell engednem, azt hiszem - remélem, most már sikerülni is fog.  

Jelenések

November 21-én este valami nagyon furcsa történt velem. Amikor egy percre kimentem a teraszra kutyákat etetni, a csontomig hatolt a hideg. Amint bejöttem, felöltöztem, odabújtam a radiátorhoz, de hiába, rázott a hideg, úgy belém költözött, mintha sosem akarna belőlem kimenni. Egész este vacogtam, és éjszaka többször arra riadtam, hogy csuromvizes a pizsamám és az ágynemű is körülöttem. Ijesztő volt, közben az járt az eszemben, hogy ugye nem lesz semmi baja a gyereknek... Reggel megmértem a lázam, de még hőemelkedésem sem volt - reménykedtem, hogy a szervezetem továbbra is ellenáll, és talán épp így vet ki magából valami betegséget, mielőtt az kárt tenne bennünk.

Aztán másnap éjjel elfolyt a magzatvizem és harmadnapra megszületett a fiam. Arra gondoltam, talán ez valami jel volt. Kísérteties volt és megmagyarázhatatlan.

Az élet rácáfolt - még a kórházban voltunk, mikor ugyanígy egy esti szellőztetésnél átjárt a hideg és egész éjjel izzadtam. Szerencsére azóta nem fordult elő, lassan talán eltűnik ez az ólmos fáradtság, a szorongás, ami okozhatta.

A fiam egy angyal, ez nem kétséges, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ilyen "könnyen" született meg és ennyire nyugodt, csendes, "érthető" gyerek, nem tudom, mivel érdemeltük őt ki...

Szülő lettem. Egy vasárnap este ráeszméltem, hogy mostantól az anyja neve rovat felveszi majd a nevemet, de fogalmam sem volt, milyen érzés lesz. A kórházi napok és az első itthon töltött délután és éjszaka során megjártam a csúcsokat és főként a szakadékokat, nevettem, sírtam, aggódtam, leírtam magam anyaként és csájéként és újra összeszedtem magam. De szülőként nincs egyedül az ember lánya. Közösen most már minden könnyebb és fürdetni is zseniálisan tudjuk. Valami csodálatos és visszafordíthatatlan történik velünk. Hiszem, hogy lesz időnk magunkra, egymásra, ha néha a korábbihoz képest nem is sok, és érzem, működni fogunk, nem veszítjük el, amit eddig felépítettünk magunk körül, csak még erősebb lesz a kötelék... Jó érzés. Szeretem őt.

Hétköznapi örömök

Most eléggé elszomorított valami, aztán rájöttem: de hiszen én döntöm el, mire gondolok, mivel foglalkozom. Ezzel, vagy bármi mással, ami-aki boldoggá tesz.

Például a kisfiammal, aki ma reggel annyira lusta volt, hogy a szülésznőnek egy csomót kellett őt piszkálnia, a végére már elkezdtem stresszelni, hogy nehogy baja legyen, pedig hát kicsattan az egészségtől, azóta is egész nap ficánkolt, és egy hét múlva kiderül, hogy mekkorára is sikerült őt növesztenünk - eddig. Már van végre hálózsákja is, ikeás és először lehet, hogy kicsit nagy lesz, mert bár ezen már tényleg nem múlik semmi, felháborító árakon árulják mindenhol máshol ezeket a puha rongydarabokat. És délben tök nyugiban lehet ikeázni, és a közeli csokoládébolt tényleg egy álomvilág (csak a gyerek észre ne vegye majd...), és ma meg holnap szülinapozunk, szóval öröm öröm hátán.

Vagy azzal, hogy milyen elmondhatatlan érzés volt anno sok ezer másik csajjal reménytelenül rajongani Bery Ariért, avagy Fügéért. És hogy nem is tudom, csalódás-e vagy sem, (a)hogy most előkerült (2:38-tól, addig Ágnes Vanilla énekel, és bár őt tehetségesnek tartom és pár régi számát hallgatom is néha, ez valami szörnyű az eredeti, igazi '80-as évekbeli "alternatív" és nyers Gombóc után, azokkal a manírokkal...), mert már az utolsó vérignél is kiábrándító volt, hiszen 20 év az 20 év, és ráadásul én sem vagyok ugyanaz...

Battery low

Az új élet hozott mindenfélét... Ma például elmentem a leendő gyerekorvosunkhoz receptekért. Egy órát vártam a tanácsadáson (ahová, most már tudom, az egészséges gyerekeket hordják, szóval ennél van még rosszabb valószínűleg), ebből az első húsz percet kint, teljesen feleslegesen, mivel bent állt a sor, csak ezt senki sem tudta nekem értelmesen elmondani, hiába kérdeztem, majd bent, bódító melegben, állva. Közben sorra jöttek a gyerekekkel, az elején még illendően mosolyogtam, mint aki a sajátján kívül bármelyik gyerektől el tud érzékenyülni, hallgattam, hogy utyuluputyulu, meg hogy xy-ka mekkora zseni, már mi mindent tud, aztán próbáltam olvasni, na ez nem nagyon ment. Egyre szarabbul éreztem magam testileg-lelkileg, és olyan pofát vághattam, hogy valószínűleg már mindenki kurvára sajnált vagy félt tőlem, tényleg közel álltam hozzá, hogy hangosan sikoltozni vagy bőgni kezdjek, és/vagy elhúzzak a fenébe. Aztán nagy nehezen egy óra várakozás után megkaptam a valag receptemet, a dokinéni egész szimpatikus, mondjuk gyanítom, legalább olyan beszélőkéje van, mint a háziorvosunknak, fél óránál csak én végeztem gyorsabban a félig kész gyerekkel.

És néha ilyen programból többet is betervezek egy napra, pedig teljesen kikészít egy is.

Új élet

Holnap nem megyek be dolgozni, és azt sem tudom, legközelebb mikor, és mennyit és mit. A fiókjaimat kiürítettem, hazahoztam a szolgálati fogkefémet és körömreszelőmet, a benti bögréim is idegenül feszítenek az itthoni polcon. Furcsa érzés. Mondjuk nem aggódom, hogy unatkozni fogok, valahogy mégis hiányérzetem lesz talán, legalábbis egy rövid ideig. Igazából most már össze kéne pakolni a kórházi táskát például. Meg még annyi mindent el kell intéznem, igaz, riportolni nem kell az előrehaladásról, bár magamat úgyis számon fogom kérni...

Klassz volt a tegnap este, N. még mindig nagyon jól süt, és tegnap valahogy igazán tudtam értékelni, hogy úgy ülök le egy finomságokkal teli asztalhoz, hogy egyetlen krumplit nem kellett hámoznom, vagy edényt elmosnom. Nem mintha mostanában nagy konyhatündér lennék, de attól még tudom, mennyi meló ez pár mosolyért, bókért és egy szép estéért. Ki is ütöttük magunkat gyomortájon, nem lett semmi a mai korán kelésből. Viszont Ice telibe talált azzal, hogy ne menjünk üres kézzel, süssek egy brownie-t: G. receptje aratott, a csücskökön és a morzsákon is volt némi dulakodás.

Mostanában végképp nem jellemző rám, hogy bárkinek beszólnék akarva vagy akaratlanul valami bántót, akár reakció formájában is, azt hiszem, este mégis sikerült. És, kövezzen meg, aki akar, nem bánom. Nem igazán érdekel mások véleménye a kor és a gyerekvállalás összefüggéseivel kapcsolatban, viszont tegnap kiderült, hogy van az a személyes beszólás, amire ott és akkor és annak válaszolva spontán kijön belőlem az általában másokra való tekintettel jól becsomagolt, vagy nagyobbrészt magamban tartott véleményem, amitől a kezdeményező is meglepődik. Nem tudom, ez csak simán a megfelelési kényszerem feletti apró diadalok egy példája, vagy már anyaoroszlán körmeimet fenegetem, mindenesetre meglepődéssel vegyes elismeréssel néztem a helyzetet, benne a másikat és magamat is. Sosem éreztem magam vesztesnek, valahogy mégis mámorító érzés visszaadni egy ekkora sallert, na.

Perfect day

Tökéletes nap ez, és örülök, hogy veled tölthetem... (Tudom, a dal pont nem erről szól, de nekem akkor is szép, ahogyan az olyan napok is, amikről eszembe jut. Talán pont a kontraszt miatt.)

Ilyen volt a tegnapi.
Korán kelés, ingvasalás, ajándék kávé, kis izgulás, hogy elkésem, de odaérés.
Közben Ice ügyesen meseszép csokor intézés.
Odaérés előtt pár méterrel vigyori potyautas hugi felbukkanás.
Nagypapa csinosságnak, frissességnek, mosolygásnak örülés, pocakhallgatózás.
Békávés tapasztalattal ellentétben rám figyelés, idegen nő székszervezés, leülés.
Unokaöcs ölembe ülés, odabújás, nyaklánc birizgálás, karóra értelmezés.
Aztán nagypapa rubin diploma ünneplés, vastaps, könnyezés.
Távol élő nagybácsi kedvességnek örülés, bókok (csökkenés és gyarapodás) begyűjtés.
Családi ebédre átkocsikázás, Ice autót hugi vezetés, öröm és boldogság.

Finom ebéd, második steak balhé nélkül pont jóra sütés, kipukkadás.
Szunyókálás hárman, csakegyfélóra 500%-ra túlteljesítés.
Aztán budai pocakmutogatás, elfelejtett szülinap köszöntés, megkönnyebbülés, Ice cipő találás és nem hasnyomós pizsamagatyó szerzés.
Kutyaséltáltatás, labdázás.
Restancia letudás (állampolgári kötelezettség).
Összebújás, ficánkolás, fülbe sutyorgás.

Gömbölyű, és mégsem

Az egy dolog, hogy mindenki baromira ért a terhességhez és a szüléshez, egyedülálló férfiaktól és aggszűzektől kapom a legjobb tanácsokat immár 7 hónapja, a visszafogott, kulturáltaktól a legdurvább "majd-én-megmondom(de-legalábbis-rendszeresen-célozgatok-rá)hogy-mit-hogyan-kellene-csinálnod,ha-nem-akarsz-rossz-anya-lenni" stílusban...

Emellett még az is érdekes, hogy az általam megbízhatóbbnak ítélt oldalak is összevissza hülyeségeket írnak, pl. nem monoton növekvő szerintük a gyerek súlya, néha egyik hétről a másikra felére visszaesik. Abban viszont sajnos igazuk volt, hogy a második harmad eufóriája és energialökete után majd most megértem a terhesség szó eredetét. Önmagam árnyéka vagyok, pedig tényleg semmit nem csinálok az egyre kevesebb (és szerencsére hamarosan nullára redukálódó) melón, a kötelező körökön (alvás, öltözés, zuhanyzás, evés, utazás...), némi kutyasétáltatáson és néha főzésen felül. Magyarul a ház kimegy az ablakon, a kelengye is csak lassan alakul. Míg én egyre jobban hasonlítok fizikailag egy felfújt, lelkileg egy leeresztett vagy talán kidurrant lufira, odabent csak folyamatos ficánkolás van - legalább valakinek jó, ez jó érzés. Már nagyon várom a találkozást.

Azt hittem, annál rosszabbul már nem lehet aludni, mint ahogyan mostanában sikerül, de szerencsére ezt is megtudtam: lehet. Betapaszolva, bedrótozva, derekam helyén egy hevederen lógó herkenytűvel, egy napig egy pólóban szinte egyáltalán nem lehet aludni... Legalább a felvétel sikerült, hogy hogyan, az meg majd kiderül, nem mintha nagyon érdekelne - hiszek a gondolat erejében és nekem speciel kutya bajom.

Gömbölyű

Az élet azért nagyon tud, éppen tegnap, amikor először kezdett úgy keményedni a hasam, hogy a sok olvasás ellenére aggódtam kicsit miatta, egy kedves és okos barátunk spontán látogatásunk során elmagyarázta, hogy felesleges aggódnom, a vizet nem lehet összenyomni, a gyerek akkor is békésen lubickol belül, amikor én páncélosodom.

Amennyire bonyolult kérdésnek tűnt a babakocsiválasztás, és amilyen rosszul indult a "mi márpedig nem pazaroljuk a pénzt újra" projektünk, annál nagyobb öröm, hogy tegnap este óta az összevisszaság közepén ott ragyog és illatozik a frissen mosott, "örökölt" szerkezet. Biztos nem tökéletes, mert olyan nincs, nem lehet egyszerre kis kerekű meg nagy kerekű, meg ilyen is meg olyan is, szóval mostantól nem foglalkozom vele, milyen lehetne még, boldog vagyok.

Mikor este vittük be a részeit, a kutyák teljesen felpörögve szaladtak a sarkunkban, D. szaglászta a mózest ezerrel, pedig még üres és tényleg csak mosópor illata van, honnan tudhatja, hogy ez más típusú csomag, mint a sok doboz meg zsák, amikkel nap mint nap mászkálunk fel s alá, és amikre rá se hederít?!

Férfiak

Olyan furcsa, ahogyan az életünk részévé válik. Múltkor például elmentem melltartót venni, és nem a klasszikus "minden mást vettem, csak azt nem" lett a végeredmény, mert egyet azért abból is sikerült, viszont vettem egy fürdőruhát is. Tekintve, hogy nyár vége van, valamint nemigen fürdök publikus helyeken különböző aggodalmaktól hajtva, ez nem tűnik ésszerű és indokolható lépésnek (ahogy Ice rá is mutatott finoman).

Azonban ha onnan nézem, hogy jövő nyáron két férfi is lesz az életemben, akik valószínűleg szeretnének majd büszkék lenni rám, hogy én mennyire jó csaj vagyok, akkor érthető az egész. (Arról nem is beszélve, hogy régi titkos vágyam egy piros bikini, amiben még elégedett is vagyok magammal. Jelen bikinire pedig ez maximálisan igaz, a két rész között elhelyezkedő új momentum ellenére, vagy talán épp amiatt…)

A név kötelez

2-es gomb

Azt le sem írtam, hogy vannak még meglepetések. Anno, mikor elhallgatott az 1-es gomb az autórádiómon, arra gondoltam: vajon csak én gondolom, hogy most szétszéled egy csomó jó arc (hang), vagy valaki olyannak is eszébe jut, aki össze tudná őket szedni újra? Erre sok hét (vagy hónap?) után, egyik reggel Ice kocsijában felszaladt a szemöldököm. De hisz ezek ők! Ice nem is fogta fel, csak később, hogy a másik kedvenc rádiónkon (az én kocsimban egészen pontosan a 2-es, jelenleg legelső nem süket gombon elérhető adón) szólaltak meg az elnémult hangok. Azért még Nesta felbukkanhatna valahol. Mert telhetetlen vagyok... 

Kucu néni

Ez a nap is jól kezdődött. Hajnali kelés, kapkodás, aztán nagy nehezen indulás, jóval később a tervezettnél. Első sarkon gyanús szag... Kutyaszar. Csak reméltem, hogy a papucs talpán maradt. Már ami nem a kuplungon volt már. De legalább így is első voltam a vérvételen.

Érdekes tanulmány volt két órán át figyelni az embereket a váróban, míg áradt bennem szét a cukor (Ice szerint gipsz). Voltak a kulturáltan sorban állók, a próbálkozók, a túl aggodalmasok, a nyuszik, az írástudatlanok, a tapintatlanok, a született vezetők. Már szinte sajnáltam lelépni.

Az eddigi hat hónap alatt kutya bajom nem volt. Ami késik, nem múlik. Hazaérve nem ismertem meg a lábam, ahogy lenéztem. A bokáim akkorára dagadtak, mintha kificamítottam volna őket. Viszont bánatomban legalább végre főztem tejbegrízt a nagy gyereknek, olyan régen történt ilyen utoljára, hogy csak na - végül is épp ideje volt, a következő években szükség lehet még erre a tudásra. 

Az már a vég, amikor olyan meleg van, hogy két ficánkolás meg farkcsóválás között Kicsi kutya lepihen aludni pár hunyásnyit, és egyáltalán, nem keresi toporogva a helyét, hanem folyamatosan fetreng, ha már egyszer bejutott a jó hűvösbe.

Szép kis nap

Szép kis nap volt ez. Tegnap kiderült, hogy ma megyünk világgá. (Utólag az is kiderült, hogy Ice hetek óta tudta, csak elfelejtette megemlíteni.) Láttunk falunapot, volt mindenféle produkció, habosbabos ruhás csecsemők, meg beszéd. Kiöltöztünk (mint szarospistajézusnevenapján), ennek megfelelően azt hitték, valami díszvendégek volnánk, az öltönyös mercédeszes kistérségi polgármester is bemutatkozott nekünk... Ettünk gancát, húslevest, boronatárcsán sült eztmegazt, mondjuk nem a falunapon, hanem a vendégségben, annál jobb volt.

(És most össze kell szednem magam, hogy továbbra is szép nap legyen. ... )

Álom

Van pár visszatérő rémálmom, az utóbbi években kevésbé jönnek elő, és nem is fogom őket mind elmesélni. Nem igazi rémálmok abban az értelemben, hogy nincs vér, halál, csak valami nagyon kellemetlen, nyomasztó dolog történik velem, amitől görcsben vagyok. Az egyik ilyen a szégyenlősséggel kapcsolatos.


Nem tudom, honnan ered – valószínűleg örököltem, vagy az anyatejjel szívtam magamba. Gyerekkoromból vannak olyan emlékeim, hogy a szüleim nudista strandra vittek, én meg ott ültem fürdőbugyiban, lesütött szemmel, és nagyon szerettem volna a mellemet is eltakarni, bár még sehol sem volt, és emiatt nem is kaptam felsőrészt… Vagy hogy nagypapáéknál átöltöztem egy szobában és rám nyitott a nagybátyám, eleve sokkot kaptam, de még valami gúnyos megjegyzést is tett, amitől végképp megszégyenültem.

Ehhez képest tegnap találtam egy blogot, ahol nudista strandolók képei vannak, gondolom nem mindenki magasztos motivációból készíti illetve nézegeti a képeket, mégis az jön át a róluk, ami a szövegekből is: hogy milyen jó dolog, mekkora boldogság elfogadni, vállalni a testünket. Akkor is, ha van, aki el akarja velünk hitetni, hogy van olyan emberi test, amit nem hogy elfogadni, szeretni nem lehet, de rejtegetni, szégyellni kell.


Nem tudom, hogyan lehet ezt a természetes, önfeledt testérzetet, saját testünk szeretetét átadni egy kisgyereknek, főleg, hogy nagyon ritkán és csak egy-egy pillanatra éreztem talán, de remélem, sikerül majd.

Otthon

A bejáratnál égett palacsintaszagot éreztem. A rossz hír, hogy Ice nem sütött palacsintát, a jó, hogy nem is égett oda.

Kis színes

Kutyák édes pofák, teljesen felbilllentek a nyaralásunktól, alig hittek a szemüknek, mikor hazajöttünk, azóta meg fokozottan rajonganak, bújnak, illetve aggódnak, ha elmegyünk, sorban állnak etetéskor. És még mindig imádják a haverokat a parkban.


Matek feladvány. Adott egy 4 méter magas szüretelendő fügefa, 4 vendég, hárman kb. 2 méteresek, a negyedik 1,70. A nagyok közül kettőt (asszem) nem érdekel a füge, a harmadik nagy pedig tériszonyos. Kérdés: mekkora létrát vigyenek a vendégségbe? A válasz: a nagy alulétrát, amiről a kis pocakos is feléri és stabil a lába (mármint a létrának).

Vicces, a Boogie Nights ment valamelyik adón, eszembe jutott, hogy bejött huszon évvel ezelőtt Marky Mark and the Funky Bunch, végülis nem tudom, mennyire kellett a csávónak színészkednie, mikor nagyon szarul és hamisan énekel a filmben, hiszen anno is csak dumált, nem is attól volt jó az egész...

Félelem és reszketés

Tegnap elég ingerszegény napot tartottunk - bereggeliztünk, aztán filmeket néztünk, hogy közben kipihenjük a pirulást.

Az ingerszegénység késő délutánig tartott, amikor is felkerekedtünk vásárolni, meg eredetileg még fürödni is terveztem, de végül miután bevacsoráztunk, erre már nem volt igényem. Sibenikből hazafelé megemlítette Ice, hogy valamelyik nap ő szeretne elmenni a szárazföld belsejébe, a hegyekhez, meg azokon túlra kalandozni kicsit. Miért ne mennénk most, úgyse történt ma még velünk szinte semmi? Elindultunk hát az egyik leágazásnál. Legnagyobb örömünkre épp az egyik meseszép lagúna oldalában vitt az út egy darabig. Utána mentünk befelé, át az autópálya alatt, felfelé. Szemben már ekkor is csodálkozó autósok - nem gyakran jöhet velük itt szembe ismeretlen, külföldi autó, sőt, autó... Az elején még semmi szokatlan nem volt, falvak, autók, emberek, iskola, élet. És sok temető, szépen felújítva, a világ végén. Azután először furcsa lett.

Egyrészt elég szűk volt az út, mindkét oldalon térdig-derékig érő kőfalakkal, és kanyargott (szerencsére nem én vezettem). Másrészt már volt olyan falu, ahol percekig haladtunk úgy, hogy az élet semmilyen jelét nem tapasztaltuk. Elhagyott kőházak beomlott tetőkkel, kiszáradt kertek, rozsdás kacatok szanaszét. Sehol egy lélek, még egy birka vagy egy tehén se. Én itt igazából már eléggé be voltam szarva. Aztán jött egy autó, csodálkozott, de valahogy kikerültük egymást - talán azt várta, hogy segítséget kérjünk. Aztán egy bácsika, meg egy nénika - mindketten olyanok voltak, mint maguk a házak, mint akiket évekkel ezelőtt ott felejtettek, szomorú volt.

Valahol itt beírtam a gps-be, hogy akkor lehetőleg vigyen haza minket a szállásunkhoz. Rögtön határozott tervvel állt elő a nő, semmi visszafordulás, ez biztató volt. Csakhogy ezután az út sosem akart arra menni, amerre a gps szerette volna, amikor meg irányt változtattatott velünk, egyre kisebb és gyanúsabb utakra vitt. Rengeteget mentünk "utakon kívül" szerinte, már magamban hallottam az ítéletet: "a gps vétel megszűnt"... Itt már nem kicsit voltam beszarva, pedig legalább emberek előfordultak néha, ha csodálkoztak is rajtunk rendesen. Mikor megjelentek újra számozott utak a térképen, sőt, az autópálya is, kezdtem megnyugodni. Azért még egyszer teljesen betojtam, mikor egy blöki nagyon vehemensen támadt az autónkra, és azt hittem, elütjük. Nem tudom, mitől féltem, nem tudom megmagyarázni, de nagyon nyomasztó volt a semmi közepén, a kihalt falvakban, még így is, hogy csak pár kilométerre voltunk a megszokott helyektől, autóval, ketten, és még sötétedni sem kezdett (na jó, a fejemben lefutott az is). Azt hiszem, van még pihennivalóm.

Nyugalom

Ahhoz képest, hogy tegnapelőtt még nagy viharokat, lehűlést és 18 mm esőt jósoltak ide mára, úgy ziháltam a könnyű reggeli-beszerző sétám után, hogy Ice is felébredt rá. Nyilván közrejátszik, hogy tegnap árnyékban megpirítottuk magunkat kissé... Viszont délután bementünk a városba, ettünk végre sült halakat - a pincér nagy tálat jelzett előre, mi nem féltünk, és valóban csak szálkákat, kagylóhéjat és rákpáncélt hagytunk hátra, - sőt, igazából kissé éhesek is maradtunk, ezért ettünk egy kis giricét is - finomabbat, mint első este, csak aznap lekéstük a két kisöreget, ahol a világ legjobb giricéjét lehet kapni, nem hűtőből, jól megsózva, ropogósan, amíg a készlet tart. 6-7 körül kinyitnak, sütik, amíg van; szerencsére tegnap nekünk is jutott egy adag -.

El sem hiszem, hogy nyaralunk, nyugi van munkaügyben, - mondjuk a természet elintézte, hogy engem már az se érdekeljen, amikor dráma van, - rengeteget alszunk, bár én már nagyon reggeliznék, gyönyörű a szállás, a kilátás, közben tudom, hogy végre otthon sem egy romhalmaz vár, hanem berendezett hálószoba, ez már maga a paradicsom. Közben egyre furcsábbakat érzek a hasamban, még nem állítanám, hogy mozog, de amekkora tempóban gömbölyödöm, nincs már messze az sem. Mindenkit magamhoz ölelnék, na jó, ne legyen se meleg, se izzadságszagú, szóval a tenger ölelgetése bizonyára nem fog nehezemre esni, ha ma újra találkozunk.

Boldog

A héten egyszer csak lett a ház hátsó részében egy lakás. Festett falak, padlóburkolat, kanapé. Nehéz elhinni. Pénteken, mint már régen nem, választhattunk, hogy elmegyünk találkozni vagy itthon fogadjuk a vendégünket, hát még jó hogy kanapét avattunk. Ma kipakoltuk és takarítottuk a hálót a bútoroknak, ha minden igaz, rövidesen ágyban fogunk aludni itthon is.

A kedvenc nénim, aki a szelektív hulladék telepen dolgozik, mindig kedves és segítőkész, látványosan szereti a munkáját, ma újabb meglepetést okozott: mivel nem sokkal zárás előtt estem be, már civilben volt, a megszokott zöld munkásoverall helyett egy színes, vállpántos ruhában. Aztán hazafelé még jó hangosan elénekeltük Katona Klárival a vigyél eeelt, és most jó.

Kacsa nokedli nélkül

Ezer éve ácsingozom egy recept után, amivel az éttermekben többfelé is megismert wokos thai (vagy olyasmi, a lényeg, hogy egzotikus) kacsás tésztát tudom nagyjából reprodukálni. Reggel találtam is egyet, szerintem isteni lett, és megkockáztatom, ritka az ilyen, de szebb is az eredeti illusztrációnál: