Félelem és reszketés

Tegnap elég ingerszegény napot tartottunk - bereggeliztünk, aztán filmeket néztünk, hogy közben kipihenjük a pirulást.

Az ingerszegénység késő délutánig tartott, amikor is felkerekedtünk vásárolni, meg eredetileg még fürödni is terveztem, de végül miután bevacsoráztunk, erre már nem volt igényem. Sibenikből hazafelé megemlítette Ice, hogy valamelyik nap ő szeretne elmenni a szárazföld belsejébe, a hegyekhez, meg azokon túlra kalandozni kicsit. Miért ne mennénk most, úgyse történt ma még velünk szinte semmi? Elindultunk hát az egyik leágazásnál. Legnagyobb örömünkre épp az egyik meseszép lagúna oldalában vitt az út egy darabig. Utána mentünk befelé, át az autópálya alatt, felfelé. Szemben már ekkor is csodálkozó autósok - nem gyakran jöhet velük itt szembe ismeretlen, külföldi autó, sőt, autó... Az elején még semmi szokatlan nem volt, falvak, autók, emberek, iskola, élet. És sok temető, szépen felújítva, a világ végén. Azután először furcsa lett.

Egyrészt elég szűk volt az út, mindkét oldalon térdig-derékig érő kőfalakkal, és kanyargott (szerencsére nem én vezettem). Másrészt már volt olyan falu, ahol percekig haladtunk úgy, hogy az élet semmilyen jelét nem tapasztaltuk. Elhagyott kőházak beomlott tetőkkel, kiszáradt kertek, rozsdás kacatok szanaszét. Sehol egy lélek, még egy birka vagy egy tehén se. Én itt igazából már eléggé be voltam szarva. Aztán jött egy autó, csodálkozott, de valahogy kikerültük egymást - talán azt várta, hogy segítséget kérjünk. Aztán egy bácsika, meg egy nénika - mindketten olyanok voltak, mint maguk a házak, mint akiket évekkel ezelőtt ott felejtettek, szomorú volt.

Valahol itt beírtam a gps-be, hogy akkor lehetőleg vigyen haza minket a szállásunkhoz. Rögtön határozott tervvel állt elő a nő, semmi visszafordulás, ez biztató volt. Csakhogy ezután az út sosem akart arra menni, amerre a gps szerette volna, amikor meg irányt változtattatott velünk, egyre kisebb és gyanúsabb utakra vitt. Rengeteget mentünk "utakon kívül" szerinte, már magamban hallottam az ítéletet: "a gps vétel megszűnt"... Itt már nem kicsit voltam beszarva, pedig legalább emberek előfordultak néha, ha csodálkoztak is rajtunk rendesen. Mikor megjelentek újra számozott utak a térképen, sőt, az autópálya is, kezdtem megnyugodni. Azért még egyszer teljesen betojtam, mikor egy blöki nagyon vehemensen támadt az autónkra, és azt hittem, elütjük. Nem tudom, mitől féltem, nem tudom megmagyarázni, de nagyon nyomasztó volt a semmi közepén, a kihalt falvakban, még így is, hogy csak pár kilométerre voltunk a megszokott helyektől, autóval, ketten, és még sötétedni sem kezdett (na jó, a fejemben lefutott az is). Azt hiszem, van még pihennivalóm.

Nyugalom

Ahhoz képest, hogy tegnapelőtt még nagy viharokat, lehűlést és 18 mm esőt jósoltak ide mára, úgy ziháltam a könnyű reggeli-beszerző sétám után, hogy Ice is felébredt rá. Nyilván közrejátszik, hogy tegnap árnyékban megpirítottuk magunkat kissé... Viszont délután bementünk a városba, ettünk végre sült halakat - a pincér nagy tálat jelzett előre, mi nem féltünk, és valóban csak szálkákat, kagylóhéjat és rákpáncélt hagytunk hátra, - sőt, igazából kissé éhesek is maradtunk, ezért ettünk egy kis giricét is - finomabbat, mint első este, csak aznap lekéstük a két kisöreget, ahol a világ legjobb giricéjét lehet kapni, nem hűtőből, jól megsózva, ropogósan, amíg a készlet tart. 6-7 körül kinyitnak, sütik, amíg van; szerencsére tegnap nekünk is jutott egy adag -.

El sem hiszem, hogy nyaralunk, nyugi van munkaügyben, - mondjuk a természet elintézte, hogy engem már az se érdekeljen, amikor dráma van, - rengeteget alszunk, bár én már nagyon reggeliznék, gyönyörű a szállás, a kilátás, közben tudom, hogy végre otthon sem egy romhalmaz vár, hanem berendezett hálószoba, ez már maga a paradicsom. Közben egyre furcsábbakat érzek a hasamban, még nem állítanám, hogy mozog, de amekkora tempóban gömbölyödöm, nincs már messze az sem. Mindenkit magamhoz ölelnék, na jó, ne legyen se meleg, se izzadságszagú, szóval a tenger ölelgetése bizonyára nem fog nehezemre esni, ha ma újra találkozunk.

Boldog

A héten egyszer csak lett a ház hátsó részében egy lakás. Festett falak, padlóburkolat, kanapé. Nehéz elhinni. Pénteken, mint már régen nem, választhattunk, hogy elmegyünk találkozni vagy itthon fogadjuk a vendégünket, hát még jó hogy kanapét avattunk. Ma kipakoltuk és takarítottuk a hálót a bútoroknak, ha minden igaz, rövidesen ágyban fogunk aludni itthon is.

A kedvenc nénim, aki a szelektív hulladék telepen dolgozik, mindig kedves és segítőkész, látványosan szereti a munkáját, ma újabb meglepetést okozott: mivel nem sokkal zárás előtt estem be, már civilben volt, a megszokott zöld munkásoverall helyett egy színes, vállpántos ruhában. Aztán hazafelé még jó hangosan elénekeltük Katona Klárival a vigyél eeelt, és most jó.