Új élet

Holnap nem megyek be dolgozni, és azt sem tudom, legközelebb mikor, és mennyit és mit. A fiókjaimat kiürítettem, hazahoztam a szolgálati fogkefémet és körömreszelőmet, a benti bögréim is idegenül feszítenek az itthoni polcon. Furcsa érzés. Mondjuk nem aggódom, hogy unatkozni fogok, valahogy mégis hiányérzetem lesz talán, legalábbis egy rövid ideig. Igazából most már össze kéne pakolni a kórházi táskát például. Meg még annyi mindent el kell intéznem, igaz, riportolni nem kell az előrehaladásról, bár magamat úgyis számon fogom kérni...

Klassz volt a tegnap este, N. még mindig nagyon jól süt, és tegnap valahogy igazán tudtam értékelni, hogy úgy ülök le egy finomságokkal teli asztalhoz, hogy egyetlen krumplit nem kellett hámoznom, vagy edényt elmosnom. Nem mintha mostanában nagy konyhatündér lennék, de attól még tudom, mennyi meló ez pár mosolyért, bókért és egy szép estéért. Ki is ütöttük magunkat gyomortájon, nem lett semmi a mai korán kelésből. Viszont Ice telibe talált azzal, hogy ne menjünk üres kézzel, süssek egy brownie-t: G. receptje aratott, a csücskökön és a morzsákon is volt némi dulakodás.

Mostanában végképp nem jellemző rám, hogy bárkinek beszólnék akarva vagy akaratlanul valami bántót, akár reakció formájában is, azt hiszem, este mégis sikerült. És, kövezzen meg, aki akar, nem bánom. Nem igazán érdekel mások véleménye a kor és a gyerekvállalás összefüggéseivel kapcsolatban, viszont tegnap kiderült, hogy van az a személyes beszólás, amire ott és akkor és annak válaszolva spontán kijön belőlem az általában másokra való tekintettel jól becsomagolt, vagy nagyobbrészt magamban tartott véleményem, amitől a kezdeményező is meglepődik. Nem tudom, ez csak simán a megfelelési kényszerem feletti apró diadalok egy példája, vagy már anyaoroszlán körmeimet fenegetem, mindenesetre meglepődéssel vegyes elismeréssel néztem a helyzetet, benne a másikat és magamat is. Sosem éreztem magam vesztesnek, valahogy mégis mámorító érzés visszaadni egy ekkora sallert, na.

Perfect day

Tökéletes nap ez, és örülök, hogy veled tölthetem... (Tudom, a dal pont nem erről szól, de nekem akkor is szép, ahogyan az olyan napok is, amikről eszembe jut. Talán pont a kontraszt miatt.)

Ilyen volt a tegnapi.
Korán kelés, ingvasalás, ajándék kávé, kis izgulás, hogy elkésem, de odaérés.
Közben Ice ügyesen meseszép csokor intézés.
Odaérés előtt pár méterrel vigyori potyautas hugi felbukkanás.
Nagypapa csinosságnak, frissességnek, mosolygásnak örülés, pocakhallgatózás.
Békávés tapasztalattal ellentétben rám figyelés, idegen nő székszervezés, leülés.
Unokaöcs ölembe ülés, odabújás, nyaklánc birizgálás, karóra értelmezés.
Aztán nagypapa rubin diploma ünneplés, vastaps, könnyezés.
Távol élő nagybácsi kedvességnek örülés, bókok (csökkenés és gyarapodás) begyűjtés.
Családi ebédre átkocsikázás, Ice autót hugi vezetés, öröm és boldogság.

Finom ebéd, második steak balhé nélkül pont jóra sütés, kipukkadás.
Szunyókálás hárman, csakegyfélóra 500%-ra túlteljesítés.
Aztán budai pocakmutogatás, elfelejtett szülinap köszöntés, megkönnyebbülés, Ice cipő találás és nem hasnyomós pizsamagatyó szerzés.
Kutyaséltáltatás, labdázás.
Restancia letudás (állampolgári kötelezettség).
Összebújás, ficánkolás, fülbe sutyorgás.

Gömbölyű, és mégsem

Az egy dolog, hogy mindenki baromira ért a terhességhez és a szüléshez, egyedülálló férfiaktól és aggszűzektől kapom a legjobb tanácsokat immár 7 hónapja, a visszafogott, kulturáltaktól a legdurvább "majd-én-megmondom(de-legalábbis-rendszeresen-célozgatok-rá)hogy-mit-hogyan-kellene-csinálnod,ha-nem-akarsz-rossz-anya-lenni" stílusban...

Emellett még az is érdekes, hogy az általam megbízhatóbbnak ítélt oldalak is összevissza hülyeségeket írnak, pl. nem monoton növekvő szerintük a gyerek súlya, néha egyik hétről a másikra felére visszaesik. Abban viszont sajnos igazuk volt, hogy a második harmad eufóriája és energialökete után majd most megértem a terhesség szó eredetét. Önmagam árnyéka vagyok, pedig tényleg semmit nem csinálok az egyre kevesebb (és szerencsére hamarosan nullára redukálódó) melón, a kötelező körökön (alvás, öltözés, zuhanyzás, evés, utazás...), némi kutyasétáltatáson és néha főzésen felül. Magyarul a ház kimegy az ablakon, a kelengye is csak lassan alakul. Míg én egyre jobban hasonlítok fizikailag egy felfújt, lelkileg egy leeresztett vagy talán kidurrant lufira, odabent csak folyamatos ficánkolás van - legalább valakinek jó, ez jó érzés. Már nagyon várom a találkozást.

Azt hittem, annál rosszabbul már nem lehet aludni, mint ahogyan mostanában sikerül, de szerencsére ezt is megtudtam: lehet. Betapaszolva, bedrótozva, derekam helyén egy hevederen lógó herkenytűvel, egy napig egy pólóban szinte egyáltalán nem lehet aludni... Legalább a felvétel sikerült, hogy hogyan, az meg majd kiderül, nem mintha nagyon érdekelne - hiszek a gondolat erejében és nekem speciel kutya bajom.