Tökéletes reggel

Volt időm kávét és teát főzni, sőt, utóbbiba bele is kortyolni, mielőtt (épp most) indulna az anyázás. Ez már önmagában egy klassz nap előjele.

Ja, és közben letoltam már a havat mintegy hetven méter járdáról meg két autóról. Igazából én tényleg szeretek havat lapátolni. (Hoppá! Apázás van! Hihihi... Kíváncsi vagyok, mi lesz ebből.)

Missing

Tudom, akinek csak kétlábú szerettei vannak, az kiborul az összehasonlítástól, de nem érdekel. Füge tíz és fél együtt töltött év után azt hiszem, kilépett az életemből. Azt hiszem, mert nem tudom biztosan, és ez most szarabb, mintha tudnám. Eszembe jutnak a hülye amerikai eltűnős műsorok, ahol azt ecsetelik, mennyivel rosszabb egy eltűnt gyerek, mint egy biztosan elveszített, és azt hiszem, most átérzem. Ma álmomban előkerült borotváltan, kötözötten. Aztán álmomban felébredtem, és nem volt semmi baja, úgy ült a bejáratnál a szokott helyén a lépcsőn, lusta kéjenc fejjel. Aztán tényleg felébredtem és persze Füge sehol.

Ez három hete készült róla:

Ez pedig még januárban:

L. nem tudom, mikor fog rájönni, mikor fogja megérteni, hogy "tyity" már nincs. Hogy hiába kukucskál az etetőszékéből a teraszajtó, meg a cicatányérok felé, nem motoszkál ott senki.

Magasröptű

Azon tanakodtam, mi az, hogy hazaszeretet. Merthogy engem mindig akkor ért utol, amikor messze voltam, de legalábbis tudtam, hogy egy ideig nem térek haza. Hogy vajon szeretheti-e valaki a hazáját, aki soha nem volt tőle távol? Vagy, hogy aki egy képzeletbeli Magyarországot szeret, ahol nincsenek valamilyen színű/vallású/irányultságú stb. emberek, vagy mondjuk adók, vagy szúnyogok, az a hazáját szereti-e, vagy egy ideált, amilyenre azt formálni szeretné illetve formálja a gondolataiban? Arra gondoltam, hogy abban talán mindenki egyetért, hogy ha "szeretnélek, ha soványabb lennél/kék lenne a szemed" stb., akkor ugye nem szeretlek? Mert onnantól, hogy változtatni akarok rajtad, hogy szerethesselek, szerintem nem beszélhetünk szeretetről. Ilyeneken gondolkodom, mikor nem azon jár az eszem, hogy de jó lenne aludni egy nagyot, vagy mi ez a szag már megint...

"Anya főztje"

Úgy kezdődött, hogy a hűtő leengedésekor találtam egy üveg szardellát, amit még a tavalyi nyaralásról hoztunk. Aztán Ice kérésére csináltam a napokban salátát, és mivel nagyon finomat akartam, nem csak olivát vettem hozzá, hanem szárított paradicsomot és kapribogyót is, és rájöttem, mindkettőt nagyon-nagyon szeretem. Végül tegnap este megláttam a félkész gnocchit a boltban, így ma kivételesen magamnak is főztem. (Tegnap L-nek készítettem egy fél csirkemellből meg pár zöldségből összesen vagy egy heti muníciót, közben persze a fél konyhát el kellett mosogatni - de azért a pofiért megéri -, este meg még póréhagymaleves témában is debütáltam Ice kedvéért, majd kiderül, hogy...).

Ráadásul elégedett vagyok az eredménnyel, ami így nézett ki valamivel ezelőtt:

Megfizethetetlen...

Ahogy keresgélem, hogy ki mindenki énekelte el a First Cut címűt, ezt találtam... Rod Stewart '77-ben... Azért hihetetlen, hogy ekkor (nyeretlen?) 2 éves voltam, de gimis koromban bugyi nem maradt szárazon

Idill

A fiúk kitikkadtak a melegtől, mindketten édesdeden alszanak, ruhában... A kicsi előző ébredésénél tanakodtam, meddig várjak az apjára, hátha felébred és meg tudjuk fürdetni, de megoldódott: az esedékes evés után a csörgővel a kezében rábukott a vállamra az én kicsi fiam, még egyszer felriadt a csörgésre, azóta szuszog újra ő is...

(most az ágyában alszik, a kép csak illusztráció...)

Végre utolértem magam a házimunkával is, fregoli ismét tele, tiszta cumisüvegek glédában, holnapi ebéd előkészítve, jól megérdemelt jutalmam, egy pohár cabernet sauvignon itt harmatozik a meghámozott krumpli mellett.

Eddig azt hittem, művelt vagyok könnyűzeneileg, de ma elbizonytalanodtam. A House egyik epizódján ugyanis váltott műszakban aludtunk be Ice-szal a napokban, így jól a fülembe mászott a Morning has broken című dal, amivel kezdődik. Megnéztem hát délután, ki énekli. Cat Stevens - nahát... ismerős a neve, de nem ismerem a számait... Izé. Vagyis nem tudtam, hogy ki ő. Pedig a First Cut is the Deepest, meg a Father and Son, meg a Wild World mind-mind nagyon kedvesek nekem, csak valahogy sosem tudtam, hogy ez mind Cat Stevens. Ciki. Azért örülök, hogy nem ilyen tudatlanul halok már meg.

(És például azért is szeretlek, álomszuszék, mert csináltál nekem a konyhába wifit.)

Sokk

A hülye youtube ajánlott valamit, aztán utánanéztem a sztorinak, és most már napok óta nem enged el. Biztosan közrejátszik, hogy ingerszegényebb most az életem, a körülöttem, velem történő dolgok nem adnak elég gondolkodni valót, ezért keresek távolabbi témát. Nem tudom, mi lett velem, valószínűleg ez már annyira felfoghatatlan, érthetetlen számomra, hogy nem tudom feldolgozni. Az emberekről szóló történetekben mindig kielemzem a szereplők motivációit, a kölcsönhatásokat, az ok-okozat összefüggéseket, végiggondolom, hogy vajon mi vezetett odáig, hogy valaki elvesztette a talajt, a józan eszét stb. De ez általában már olvasás közben lefut, nem gondolkodom többé rajta, mikor eltűnnek előlem a betűk.

Ez a történet... más.

Minden nap gondolok rá, gyakran eszembe jut, hogy milyen jó helyre is született a kisfiam, illetve születtem én, sőt, még mindazok a rokonaim és barátaim is, akikről általában pont azt gondolom, hogy így vagy úgy, kicsit vagy nagyon kitolt velük az élet. Nem hiszek Istenben, csak valami felső (vagy talán belső) erőben, ami végül rendet rak, még ha ideig-óráig épp nem is értem, hogy fogunk ebből a káoszból a rendhez és az igazsághoz visszajutni, amikor néha távolodunk, aztán valahogy általában mégis sikerül. Nem tudom, lehet, hogy ez az első olyan életemben, amire soha nem lesz megoldás, elmarad a megkönnyebbülés. Vagy lehet, hogy épp csak ennyi az értelme, hogy odafigyeljünk jobban. Hogy ne higgyük, hogy nem tehetünk, nem kell tennünk semmit, hogy ne történjenek ilyenek a világban.

... hogy rájöjjünk, az élet szép, és milyen jó szeretni és szeretve lenni.