Apa

Még azt hiszem, nem fogtam fel, hogy nincs többé. A kertünkben álló autójáról most nap mint nap ráébredek. Illetve értetlenül nézem a kocsit, ahogy viszem ki a szemetet, hogy mit keres itt. Aztán újra és újra azon kapom magam, ahogy ma is, hogy arra gondolok, hogy elmondok neki valamit, vagy megkérdezem a véleményét, amitől egy pillanatra olyan egyszerűnek tűnik az egész, csak sajnos utána rájövök, hogy már nem tudom megkérdezni. És próbálok a szép dolgokra gondolni, az utolsó orchideacsokorra, arra, ahogy Leventét várta, vagy a tavalyi szülinapjára. Lassan el kell engednem, azt hiszem - remélem, most már sikerülni is fog.  

Jelenések

November 21-én este valami nagyon furcsa történt velem. Amikor egy percre kimentem a teraszra kutyákat etetni, a csontomig hatolt a hideg. Amint bejöttem, felöltöztem, odabújtam a radiátorhoz, de hiába, rázott a hideg, úgy belém költözött, mintha sosem akarna belőlem kimenni. Egész este vacogtam, és éjszaka többször arra riadtam, hogy csuromvizes a pizsamám és az ágynemű is körülöttem. Ijesztő volt, közben az járt az eszemben, hogy ugye nem lesz semmi baja a gyereknek... Reggel megmértem a lázam, de még hőemelkedésem sem volt - reménykedtem, hogy a szervezetem továbbra is ellenáll, és talán épp így vet ki magából valami betegséget, mielőtt az kárt tenne bennünk.

Aztán másnap éjjel elfolyt a magzatvizem és harmadnapra megszületett a fiam. Arra gondoltam, talán ez valami jel volt. Kísérteties volt és megmagyarázhatatlan.

Az élet rácáfolt - még a kórházban voltunk, mikor ugyanígy egy esti szellőztetésnél átjárt a hideg és egész éjjel izzadtam. Szerencsére azóta nem fordult elő, lassan talán eltűnik ez az ólmos fáradtság, a szorongás, ami okozhatta.

A fiam egy angyal, ez nem kétséges, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ilyen "könnyen" született meg és ennyire nyugodt, csendes, "érthető" gyerek, nem tudom, mivel érdemeltük őt ki...

Szülő lettem. Egy vasárnap este ráeszméltem, hogy mostantól az anyja neve rovat felveszi majd a nevemet, de fogalmam sem volt, milyen érzés lesz. A kórházi napok és az első itthon töltött délután és éjszaka során megjártam a csúcsokat és főként a szakadékokat, nevettem, sírtam, aggódtam, leírtam magam anyaként és csájéként és újra összeszedtem magam. De szülőként nincs egyedül az ember lánya. Közösen most már minden könnyebb és fürdetni is zseniálisan tudjuk. Valami csodálatos és visszafordíthatatlan történik velünk. Hiszem, hogy lesz időnk magunkra, egymásra, ha néha a korábbihoz képest nem is sok, és érzem, működni fogunk, nem veszítjük el, amit eddig felépítettünk magunk körül, csak még erősebb lesz a kötelék... Jó érzés. Szeretem őt.