Egy, kettő

Egy - megérett a meggy.

Meg egy ráadás - L. boldog, mivel több heti gyakorlás után pár napja már a legnagyobb és legzörgősebb játékát is ki tudja lökdösni a járóka rácsai között, itt is éppen ez sikerült.

Pöttyös

Átestünk a második nagy "jajjvalamibajavanagyereknek" traumán. Szerencsére úgy tűnik, lassan teljesen elmúlnak a pöttyök, amikről egy valag pénzzel vékonyabban és ezerféle kenőcs után sem igazán tudjuk, mitől voltak. Lassan hozzá kell szoknunk, hogy ne aggódjuk ennyire túl.
Ezek a pöttyök sokkal jobban állnak neki reggelente:

A használtan vett járóka szakadt borítását együtt húztuk át neki, szintén pöttyösre, ő is elégedett az eredménnyel:

Wish you were here

Pár napja vettem csak észre, hogy több mint egy (vagy két?)  év után kihajtott az orchidea, amit apuéktól kaptam valamelyik születésnapomra.

Apa gyerekkori emlékeim szerint különösebben nem vonzódott a virágokhoz, mondjuk egy gyönyörű kertben nőtt fel az édesanyjának köszönhetően, ahol még mi is sok időt tölthettünk a százszorszépekkel teliszórt pázsiton. Az egyetlen olyan régi emlékem, amiben apa és egy "virág" is szerepel, amikor Líbiában farsangkor maffiózónak öltözött: hajszálcsíkos öltöny, selyemsál, fehér kalap, napszemüveg, a bajsza is passzolt, a szájába pedig rózsa híján egy műszegfüvet tett...

Október utolsó napján elindultunk hozzájuk, és mivel addig csak telefonon köszöntöttük fel a feleségét a születésnapján, megálltunk virágot venni. Újpesti, később megyeri gyerekként számomra megszokott volt, hogy a temetőnél veszünk virágot akkor is, amikor az életet ünnepeljük. Ezen a napon viszont kicsit rossz érzés volt, talán a halottak napi tömeg miatt. Egy orchideacsokrot választottam, gyönyörű sárga virágokkal, legalább hét volt belőlük egy szálon, és vidám, narancssárga kockás papírba csavarták.

Apa, aki nem hallotta, ahogy az előszobában felköszöntöttük vele Á.-t, megköszönte a virágot és eligazított minket, hová tegyük az ágya mellett Szokatlan, mégis jó érzés volt Á.-val cinkosságot vállalni, egyikünk se mondta apának, hogy nem is neki hoztuk - hiszen egy virágnak miért is ne örülhetnének mindketten? Két nap múlva együtt virrasztottunk az orchidea mellett, L. órákig meg sem moccant a hasamban, csak itthon adott újra életjelet, mikor végre ágyba kerültünk. A koszorú közepére orchideát tetettünk.

Remélem, kivirágzik. Már alig emlékszem, de talán lilás szélű, fehér virágai voltak...

Szülő

Ezerszer elmondták már, de most érzem csak, tényleg mennyire abszurd: szülő bárki lehet, nincs képzés vagy minősítés, pedig ha valaminek, ennek van tétje. Ugyanakkor azt is érzem lassan, hogy ezt nem lehet tudni, csak érezni. Ennek fényében, ahogyan már a terhességem alatt is, rémségesen kiborít, amikor valaki puszta jóindulatból (és most már leszarom, hogy valóban van-e benne jóindulat, mert... majd mindjárt megmondom, miért*) tanácsokkal, információkkal, kételyeivel lát el azzal kapcsolatban, mit csináljak vagy ne csináljak, illetve mit kellene még nekem figyelembe vennem, mikor eldöntöm vagy akár revideálom, hogy mit hogyan, mert ez vagy az így gondolja... Kedvem lenne bazinagy ívben elküldeni az összes ilyen szülői önbizalmam ellen akármilyen motivációval ártó embert.
 
*Mert ugyebár akkor mondd csak, ha igaz, fontos és jóindulatból fakad. Még ha esetleg jóindulattal nincs is gond, az igazság és a fontosság tényleg csak a "gyivi" szintű kérdésekben jellemző egyszerre. Akkor meg lehet őket rögtön küldeni, nem kell tanácsot osztogatni, szerintem.

Közben simán meg kéne egy nagy mosollyal köszönni a fantasztikus tanácsot. Csak hát sajnos néha feleannyira sem vagyok biztos és megingathatatlan a döntéseimben, mint amennyire kifelé annak mutatom magam. Ami egyfelől praktikus védelem a hétköznapokban, másfelől olyan tanácsokat is bevonz, amiket talán megúsznék amúgy.

Arról nem is beszélve, hogy mindenki felfoghatná végre: a gyerek attól boldog, attól van jól, ha a szülei boldogok és jól érzik magukat. Szóval én azon leszek, hogy ne kedvetlenítsenek el ezek az okoskodások. Meg hogy néha megmondjam mindezt megfelelő formában, hátha a másik fél is magába száll.

Leírhatatlan

Nem tudom leírni azt az érzést, amit az üres járóka láttán éreztem addig a töredék másodpercig, amíg rájöttem, hogy a huzat elől a kiságyába tettem L.-t.

Apróságok

Amikor baba épp máshol van, vagy alszik, akkor is ott van mindenhol. A fregolin a ruhái, a kád szélén a gumikacsája, az ablakban a zenélő mackó, a hűtő tetején sorakozó cumisüvegei, az előszobában a babakocsi, itt-ott egy-egy rágóka, csörgő, pelenka... Teljesen eluralkodott rajtunk, az életünkön, és ennek akkor is tudok örülni, ha ezekre az apróságokra nézek, amikor épp egyszerre szeretnék aludni, enni, zuhanyozni, főzni, rendet rakni, mosni, olvasni, körmöt lakkozni, vagy épp csak bambulni magam elé nyugodtan, csendben.

Ad és elvesz

Este L. evés nélkül aludt el a karomban, annyira fáradt volt. A hálózsákja cipzárja nem volt zárva teljesen, ahogy húztam be, bevillant a kép, ahogy apán zárták be azt a másik zsákot. Pont három héttel L. világra jötte előtt. Egyik kéz, másik kéz, b...meg.