Missing

Tudom, akinek csak kétlábú szerettei vannak, az kiborul az összehasonlítástól, de nem érdekel. Füge tíz és fél együtt töltött év után azt hiszem, kilépett az életemből. Azt hiszem, mert nem tudom biztosan, és ez most szarabb, mintha tudnám. Eszembe jutnak a hülye amerikai eltűnős műsorok, ahol azt ecsetelik, mennyivel rosszabb egy eltűnt gyerek, mint egy biztosan elveszített, és azt hiszem, most átérzem. Ma álmomban előkerült borotváltan, kötözötten. Aztán álmomban felébredtem, és nem volt semmi baja, úgy ült a bejáratnál a szokott helyén a lépcsőn, lusta kéjenc fejjel. Aztán tényleg felébredtem és persze Füge sehol.

Ez három hete készült róla:

Ez pedig még januárban:

L. nem tudom, mikor fog rájönni, mikor fogja megérteni, hogy "tyity" már nincs. Hogy hiába kukucskál az etetőszékéből a teraszajtó, meg a cicatányérok felé, nem motoszkál ott senki.

Magasröptű

Azon tanakodtam, mi az, hogy hazaszeretet. Merthogy engem mindig akkor ért utol, amikor messze voltam, de legalábbis tudtam, hogy egy ideig nem térek haza. Hogy vajon szeretheti-e valaki a hazáját, aki soha nem volt tőle távol? Vagy, hogy aki egy képzeletbeli Magyarországot szeret, ahol nincsenek valamilyen színű/vallású/irányultságú stb. emberek, vagy mondjuk adók, vagy szúnyogok, az a hazáját szereti-e, vagy egy ideált, amilyenre azt formálni szeretné illetve formálja a gondolataiban? Arra gondoltam, hogy abban talán mindenki egyetért, hogy ha "szeretnélek, ha soványabb lennél/kék lenne a szemed" stb., akkor ugye nem szeretlek? Mert onnantól, hogy változtatni akarok rajtad, hogy szerethesselek, szerintem nem beszélhetünk szeretetről. Ilyeneken gondolkodom, mikor nem azon jár az eszem, hogy de jó lenne aludni egy nagyot, vagy mi ez a szag már megint...

"Anya főztje"

Úgy kezdődött, hogy a hűtő leengedésekor találtam egy üveg szardellát, amit még a tavalyi nyaralásról hoztunk. Aztán Ice kérésére csináltam a napokban salátát, és mivel nagyon finomat akartam, nem csak olivát vettem hozzá, hanem szárított paradicsomot és kapribogyót is, és rájöttem, mindkettőt nagyon-nagyon szeretem. Végül tegnap este megláttam a félkész gnocchit a boltban, így ma kivételesen magamnak is főztem. (Tegnap L-nek készítettem egy fél csirkemellből meg pár zöldségből összesen vagy egy heti muníciót, közben persze a fél konyhát el kellett mosogatni - de azért a pofiért megéri -, este meg még póréhagymaleves témában is debütáltam Ice kedvéért, majd kiderül, hogy...).

Ráadásul elégedett vagyok az eredménnyel, ami így nézett ki valamivel ezelőtt:

Megfizethetetlen...

Ahogy keresgélem, hogy ki mindenki énekelte el a First Cut címűt, ezt találtam... Rod Stewart '77-ben... Azért hihetetlen, hogy ekkor (nyeretlen?) 2 éves voltam, de gimis koromban bugyi nem maradt szárazon

Idill

A fiúk kitikkadtak a melegtől, mindketten édesdeden alszanak, ruhában... A kicsi előző ébredésénél tanakodtam, meddig várjak az apjára, hátha felébred és meg tudjuk fürdetni, de megoldódott: az esedékes evés után a csörgővel a kezében rábukott a vállamra az én kicsi fiam, még egyszer felriadt a csörgésre, azóta szuszog újra ő is...

(most az ágyában alszik, a kép csak illusztráció...)

Végre utolértem magam a házimunkával is, fregoli ismét tele, tiszta cumisüvegek glédában, holnapi ebéd előkészítve, jól megérdemelt jutalmam, egy pohár cabernet sauvignon itt harmatozik a meghámozott krumpli mellett.

Eddig azt hittem, művelt vagyok könnyűzeneileg, de ma elbizonytalanodtam. A House egyik epizódján ugyanis váltott műszakban aludtunk be Ice-szal a napokban, így jól a fülembe mászott a Morning has broken című dal, amivel kezdődik. Megnéztem hát délután, ki énekli. Cat Stevens - nahát... ismerős a neve, de nem ismerem a számait... Izé. Vagyis nem tudtam, hogy ki ő. Pedig a First Cut is the Deepest, meg a Father and Son, meg a Wild World mind-mind nagyon kedvesek nekem, csak valahogy sosem tudtam, hogy ez mind Cat Stevens. Ciki. Azért örülök, hogy nem ilyen tudatlanul halok már meg.

(És például azért is szeretlek, álomszuszék, mert csináltál nekem a konyhába wifit.)

Sokk

A hülye youtube ajánlott valamit, aztán utánanéztem a sztorinak, és most már napok óta nem enged el. Biztosan közrejátszik, hogy ingerszegényebb most az életem, a körülöttem, velem történő dolgok nem adnak elég gondolkodni valót, ezért keresek távolabbi témát. Nem tudom, mi lett velem, valószínűleg ez már annyira felfoghatatlan, érthetetlen számomra, hogy nem tudom feldolgozni. Az emberekről szóló történetekben mindig kielemzem a szereplők motivációit, a kölcsönhatásokat, az ok-okozat összefüggéseket, végiggondolom, hogy vajon mi vezetett odáig, hogy valaki elvesztette a talajt, a józan eszét stb. De ez általában már olvasás közben lefut, nem gondolkodom többé rajta, mikor eltűnnek előlem a betűk.

Ez a történet... más.

Minden nap gondolok rá, gyakran eszembe jut, hogy milyen jó helyre is született a kisfiam, illetve születtem én, sőt, még mindazok a rokonaim és barátaim is, akikről általában pont azt gondolom, hogy így vagy úgy, kicsit vagy nagyon kitolt velük az élet. Nem hiszek Istenben, csak valami felső (vagy talán belső) erőben, ami végül rendet rak, még ha ideig-óráig épp nem is értem, hogy fogunk ebből a káoszból a rendhez és az igazsághoz visszajutni, amikor néha távolodunk, aztán valahogy általában mégis sikerül. Nem tudom, lehet, hogy ez az első olyan életemben, amire soha nem lesz megoldás, elmarad a megkönnyebbülés. Vagy lehet, hogy épp csak ennyi az értelme, hogy odafigyeljünk jobban. Hogy ne higgyük, hogy nem tehetünk, nem kell tennünk semmit, hogy ne történjenek ilyenek a világban.

... hogy rájöjjünk, az élet szép, és milyen jó szeretni és szeretve lenni.

Vártuk az enyhülést (meg egy kicsit az ebédet is):

(Ugye, milyen nagyfiúsan tud már nézni?)

Megérkezett, végre lehet jót aludni reggel is:

Egy, kettő

Egy - megérett a meggy.

Meg egy ráadás - L. boldog, mivel több heti gyakorlás után pár napja már a legnagyobb és legzörgősebb játékát is ki tudja lökdösni a járóka rácsai között, itt is éppen ez sikerült.

Pöttyös

Átestünk a második nagy "jajjvalamibajavanagyereknek" traumán. Szerencsére úgy tűnik, lassan teljesen elmúlnak a pöttyök, amikről egy valag pénzzel vékonyabban és ezerféle kenőcs után sem igazán tudjuk, mitől voltak. Lassan hozzá kell szoknunk, hogy ne aggódjuk ennyire túl.
Ezek a pöttyök sokkal jobban állnak neki reggelente:

A használtan vett járóka szakadt borítását együtt húztuk át neki, szintén pöttyösre, ő is elégedett az eredménnyel:

Wish you were here

Pár napja vettem csak észre, hogy több mint egy (vagy két?)  év után kihajtott az orchidea, amit apuéktól kaptam valamelyik születésnapomra.

Apa gyerekkori emlékeim szerint különösebben nem vonzódott a virágokhoz, mondjuk egy gyönyörű kertben nőtt fel az édesanyjának köszönhetően, ahol még mi is sok időt tölthettünk a százszorszépekkel teliszórt pázsiton. Az egyetlen olyan régi emlékem, amiben apa és egy "virág" is szerepel, amikor Líbiában farsangkor maffiózónak öltözött: hajszálcsíkos öltöny, selyemsál, fehér kalap, napszemüveg, a bajsza is passzolt, a szájába pedig rózsa híján egy műszegfüvet tett...

Október utolsó napján elindultunk hozzájuk, és mivel addig csak telefonon köszöntöttük fel a feleségét a születésnapján, megálltunk virágot venni. Újpesti, később megyeri gyerekként számomra megszokott volt, hogy a temetőnél veszünk virágot akkor is, amikor az életet ünnepeljük. Ezen a napon viszont kicsit rossz érzés volt, talán a halottak napi tömeg miatt. Egy orchideacsokrot választottam, gyönyörű sárga virágokkal, legalább hét volt belőlük egy szálon, és vidám, narancssárga kockás papírba csavarták.

Apa, aki nem hallotta, ahogy az előszobában felköszöntöttük vele Á.-t, megköszönte a virágot és eligazított minket, hová tegyük az ágya mellett Szokatlan, mégis jó érzés volt Á.-val cinkosságot vállalni, egyikünk se mondta apának, hogy nem is neki hoztuk - hiszen egy virágnak miért is ne örülhetnének mindketten? Két nap múlva együtt virrasztottunk az orchidea mellett, L. órákig meg sem moccant a hasamban, csak itthon adott újra életjelet, mikor végre ágyba kerültünk. A koszorú közepére orchideát tetettünk.

Remélem, kivirágzik. Már alig emlékszem, de talán lilás szélű, fehér virágai voltak...

Szülő

Ezerszer elmondták már, de most érzem csak, tényleg mennyire abszurd: szülő bárki lehet, nincs képzés vagy minősítés, pedig ha valaminek, ennek van tétje. Ugyanakkor azt is érzem lassan, hogy ezt nem lehet tudni, csak érezni. Ennek fényében, ahogyan már a terhességem alatt is, rémségesen kiborít, amikor valaki puszta jóindulatból (és most már leszarom, hogy valóban van-e benne jóindulat, mert... majd mindjárt megmondom, miért*) tanácsokkal, információkkal, kételyeivel lát el azzal kapcsolatban, mit csináljak vagy ne csináljak, illetve mit kellene még nekem figyelembe vennem, mikor eldöntöm vagy akár revideálom, hogy mit hogyan, mert ez vagy az így gondolja... Kedvem lenne bazinagy ívben elküldeni az összes ilyen szülői önbizalmam ellen akármilyen motivációval ártó embert.
 
*Mert ugyebár akkor mondd csak, ha igaz, fontos és jóindulatból fakad. Még ha esetleg jóindulattal nincs is gond, az igazság és a fontosság tényleg csak a "gyivi" szintű kérdésekben jellemző egyszerre. Akkor meg lehet őket rögtön küldeni, nem kell tanácsot osztogatni, szerintem.

Közben simán meg kéne egy nagy mosollyal köszönni a fantasztikus tanácsot. Csak hát sajnos néha feleannyira sem vagyok biztos és megingathatatlan a döntéseimben, mint amennyire kifelé annak mutatom magam. Ami egyfelől praktikus védelem a hétköznapokban, másfelől olyan tanácsokat is bevonz, amiket talán megúsznék amúgy.

Arról nem is beszélve, hogy mindenki felfoghatná végre: a gyerek attól boldog, attól van jól, ha a szülei boldogok és jól érzik magukat. Szóval én azon leszek, hogy ne kedvetlenítsenek el ezek az okoskodások. Meg hogy néha megmondjam mindezt megfelelő formában, hátha a másik fél is magába száll.

Leírhatatlan

Nem tudom leírni azt az érzést, amit az üres járóka láttán éreztem addig a töredék másodpercig, amíg rájöttem, hogy a huzat elől a kiságyába tettem L.-t.

Apróságok

Amikor baba épp máshol van, vagy alszik, akkor is ott van mindenhol. A fregolin a ruhái, a kád szélén a gumikacsája, az ablakban a zenélő mackó, a hűtő tetején sorakozó cumisüvegei, az előszobában a babakocsi, itt-ott egy-egy rágóka, csörgő, pelenka... Teljesen eluralkodott rajtunk, az életünkön, és ennek akkor is tudok örülni, ha ezekre az apróságokra nézek, amikor épp egyszerre szeretnék aludni, enni, zuhanyozni, főzni, rendet rakni, mosni, olvasni, körmöt lakkozni, vagy épp csak bambulni magam elé nyugodtan, csendben.

Ad és elvesz

Este L. evés nélkül aludt el a karomban, annyira fáradt volt. A hálózsákja cipzárja nem volt zárva teljesen, ahogy húztam be, bevillant a kép, ahogy apán zárták be azt a másik zsákot. Pont három héttel L. világra jötte előtt. Egyik kéz, másik kéz, b...meg.

Csalamádé

Amikor a "csili-csalamádé..." rész jött, jó öreg szokásomhoz híven én egy sorral előrébb jártam fejben, és arra gondoltam, vajon lesz-e "rohadt karalábé" a pár hónaposoknak. Nem, helyette "cukor, csokoládé" lett - meg is beszéltük utána egy sorstárssal, hogy mi speciel jobban parázunk a cukortól és a csokoládétól zsenge gyermekeink tekintetében, mint egy kis rohadt karalábétól...

Tökéletes napok

Akartam írni pár napja, hogy milyen szép az élet - Ice elment motorozni, a napon száradtak illatosra a törölközőink, majd L. lefektetése után frissen sült halat ettünk a teraszon a fülledt sötétben, mintha az adrián nyaralnánk. (Mondjuk kevésbé lávhepineszszánsájn epizód volt, amikor ráébredtem, hogy azért nincs vágás a halak hasán, mert a zsigerelésük rám vár... Viszont így utólag hálás voltam anyunak, aki úgy tíz éve egy karácsonyon puccs-szerűen elém tette a pontyot meg a kést, hogy ezt márpedig idén én belezem ki... Legalább tudtam, hogy fogjak neki).

Azután hagytam, hogy magával ragadjon a szenvedély, és kaszinózás helyett vateráztam egy etetőszéket, míg az álmából felriadt leendő tulajt az apja pátyolgatta, hogy én emelgethessem a tétet a döntő pillanatokban. A következő reggel ugyan szarul indult, de aztán elhoztuk az új szerzeményt, együtt örültünk neki.

Aztán kedd délutántól tegnap estig maga volt a pokol, nem ettünk, nem ittunk, alig aludtunk, egyedül L. örült rendületlenül a pucér lábainak, meg annak a pár mosolynak és ölelésnek, amit a nyakig érő szarból adni tudtunk neki. Egyre nehezebben mondom ki már a fejemben is, hogy "Magyarország, én így szeretlek". (... de tudom, hogy nem tudnék elmenni, kicsiben próbáltam, fájt, tapsolhatnékom volt minden ferihegyi landoláskor, szerettem gyerekként ezt a gesztust, hiányzik néha.)

Viszont ismét megéreztem, milyen tökéletesen együtt lenni a bajban, és tudni, hogy számíthatunk egymásra és ebből is ki fogunk mászni. Meg, ami újdonság, hogy egy ilyen kedves, tökéletes, okos, szép stb., vagyis egy szóval saját gyerek minden rosszat elfeledtet az emberrel.

Pillanatok

Amikor sötétben tágra nyílt szemmel néz rám és vigyorog. Amikor hangosan kacag a haspuszilgatáson. Amikor odadugja a pihe-puha arcát az enyémhez, és szégyenlősen pislog. Amikor ragyogó mosollyal örül nekem reggel. Amikor egyre lassabban veszi a levegőt, majd elalszik a hasamon. Amikor a karomon ül, de én máshova figyelek, és egyszer csak megérzem az arcomon a leheletét, mert ő pár centiről engem néz kitartóan arra várva, hogy végre viszonozzam a pillantását. Amikor repdes a kezeivel, ha a kiságy fölé hajolok. Amikor evés után kedvesen gügyög, mintha köszönetet mondana.

Olyankor alig hiszem el, hogy ez a valóság, a mi életünk. L. egy csodálatos, kedves kis lény, akit nem tudom, hogyan és mivel, de úgy tűnik, boldoggá teszünk.

Megkergültünk

L. kinőtte a hálózsákjait, ikeásakat néztünk ki következőnek is. Csakhogy a gyerekosztályon nem csak hálózsákot kapni... Egyelőre legfontosabbnak a zöldségek, autók és szerszámok megismertetését éreztük.

Morbid

Az előző bejegyzésem publikálása után jött be ez a reklám: "Hamvasztás 38.900 Ft+ÁFA Urnával, urnaterítővel. stb.". Mekkora prosztóság már? Anno kaptunk rózsaszín szórólapot a budafoki postaládánkba a Szent Gellért templom urnatemetőjéről. Akkor az jutott eszembe, vajon van, aki  odatűzi az előszobafalra, hogy "a mama úgyse húzza már sokáig, jó lesz ez majd akkor"?

Öregszem

Komolyan elgondolkodtam, hogy az öregebb kenyeret vegyem elő, hogy mire sorra kerül, a frissebb is megöregedjen...

Eldobható

Az "eldobható pelenka" új dimenzióját fedeztem fel. Az egyik fajtát ugyanis legpraktikusabb már használat előtt eldobni, megspórolva ezzel egy nagymosást (ami alatt a bundazsákig bezárólag értem az összes réteget, ami a gyereken volt). Ennyit arról, hogy próbálunk a nagy P betűs márka helyett kicsit olcsóbbakat is kipróbálni... (Tudom, hogy minden fenékre más való, ezért sem szidom a márkát en bloc, nyilván van olyan gyerek, akinél bent marad, aminek bent kell.)

Overdose

Remélem, a hátralevő egy hétben már nem halok meg Váczi Eszter túladagolásban. Hosszú hetek óta ő folyik reggeltől estig a jazzy-n, komolyan szerettem azelőtt, de most már nagyon várom a koncertjét, no nem azért, mert megyek, hanem, mert remélem, utána mást is hallok majd. Azért még ma kaptam egy hírlevelet tőlük, ha esetleg még nem hallottam volna, hogy koncertje lesz... Komolyan felmerült bennem, hogy válaszolok...

Szemszög

Régen sosem öltöztem át otthon, arra a kis időre munka után, alvás előtt minek? Nem is volt sose "szabadidőruhám", illetve, a lorelájos években farmerem se, hiszen az irodába úgyse vehettem fel. Most, hogy itthon "dolgozom", beszereztem pár szép "szabadidőruhát", jobb érzés normálisan kinézni még akkor is, ha lényegében csak a gyerekek meg a postás látnak benne. És hihetetlen, de a napomnak az a fénypontja bizonyos értelemben, amikor kimegyek a négy fal közül - sétálni. Fel is öltözöm hozzá szépen, farmerbe.

Aki látott egy-két részt a Kaliforgiából (Californication), tudja, hogy nem a gyereknevelés, családteremtés a fő fókusza a sorozatnak. Mégis, miután legutóbb együtt néztük, szülőként hasznosítottunk belőle egy, a történet szempontjából marginális gondolatot, ami mindkettőnket megragadott: L. vélhetően (leendő) kedvenc játékából vettünk egy tartalék példányt titokban, amíg lehet kapni, sose lehet tudni...

Apró örömök

Fagyit ettem pénteken babasétáltatás közben. Nappal csak akkor alszik a gyerek, ha kiviszem a levegőre, szerencsére most már nem kell a hideg miatt időben korlátoznom magunkat. A héten rájöttem, hogy babával el tudunk sétálni a piacig és bevásárolni, mivel ott nem kell sehova bemenni, ahol a nagy melegben perceken belül elkezd ébredezni és fuccs az alvásnak.

Hedonizmus chapter 2

Ma hihetetlenül jó érzés volt
- asztalnál
- tányérból enni
- késsel-villával
- ebédidőben
- megszakítás nélkül
- meleg kaját, amit ráadásul részben csak magamnak csináltam, frissen.

A zöldségesnek, mikor a kiflikrumplira, miután tisztáztuk, hogy tudom, mit veszek, megjegyezte, hogy egyedül krumplipürének nem jó, nyilván nem vallottam be, hogy épp azt terveztem. Viszont hazafelé bandukolva rájöttem, hogy van itthon petrezselymem, és olyan isteni petrezselymes krumplim lett, hogy hű.

Ilyen dolgok, meg félórás szundikálások tesznek boldoggá mostanság... Maslow tudott valamit...

Hedonista percek

A hedonista énem eléggé háttérbe szorult mostanság, tegnap sem sikerült elmerülnöm a kádban, pedig fél nap azután ácsingóztam. Talán ma...

Ma viszont volt sok időm nyálcsorgatva kitalálni, majd pár percem összedobni ezt a salátát:

Élőben sokkal jobban nézett ki - és kivételesen megenni is volt időm, mielőtt felébredt volna L. Volt benne rucola, paprika, kápia paprika, datolyaparadicsom, uborka, feta, főtt tojás, csirke és ezersziget öntet. Juhé!

Édes kisfiam...

Anya vagyok... Sokat aggódom, hogy jó anya vagyok-e, hogyan lehetnék jobb, néha meg nem is hiszem még el, hogy ez gyönyörű kis lény az én fiam. Közben pedig valami eddig ismeretlen kötelék fonódik közöttünk egyre szorosabbra.

Tudom, nem szabadna így gondolni rá, de mindig úgy érzem, hogy amikor eljön a nap, hogy eltolja majd a mellem, és nem akar többé szopni, az olyan lesz, mint amikor nagyon szereted a másikat, de érzed, hogy egyre kevesebb vagy neki és egy napon kimondja azt, amitől félsz. És nem ez lesz az utolsó alkalom, amikor nehéz lesz "elengedni", hiába tudom, hogy ő fogja tudni, mi a jó neki... Próbálom mantrázni, hogy minden úgy lesz jó, ahogy lesz.

Nahát

Vannak még kellemes meglepetések, és ezúttal nem felejtem el megosztani sem. Először is a kincstár, ahol 30-án volt Ice beadni a papírokat, már át is utalta a "kelengyepénzt". Bevallom, arra számítottam, hogy érettségi zakót veszünk majd belőle (na jó, az inflációt is belekalkulálva, nyakkendőt), ismerve a bürokrácia megszokott sebességét.

A másik pozitív élmény még komolyabb - 9 hónapos terhesen, az apa temetése előtti napon nem vettem észre, hogy ahol megállok jógaóra idején, mozgássérült hely. Ott várt a cédula, szégyelltem magam és aggódva vártam a fejleményeket. Amikor megjött az első levél, azonnal nyilatkoztam, hogy én voltam. Az űrlapon volt egy rovat az eltartottakról, hát nem voltam rest odaírni a neve mellé a születési dátumát sem, noha azt a kutya nem kérdezte. Bejött. Arra hivatkozva, hogy látják, hogy az elmúlt x időben nem csináltam még ilyet illetve a személyi körülményeimre való tekintettel csak figyelmeztettek, megúsztam a pénzbüntetést. Vannak még csodák!